Benső hangok – Beethoven siketen is zseniális volt

• 27.07.2015
• Babicz Beáta

Beethoven 27 évesen tífuszon esett át, ami után nem sokkal kezdődtek hallási problémái. Panaszai ekkor még csupán a bal fülére korlátozódtak, és csak időszakosan fordultak elő fülcsengés kíséretében.
1801-re azonban a betegség sokkal előrehaladottabb állapotban volt: a halláscsökkenés mindkét oldalon jelentkezett és egyre fokozódott. Barátjához, Wegelerhez írott levelében kétségbeesetten számol be tapasztalatairól:

"hallásom az utóbbi 3 évben rohamosan romlik. Füleimben éjjel-nappal állandó sípolást és zúgást hallok. Bármily egyéb foglalkozás esetén ez elviselhetőbb lenne, az enyémben azonban ez tényleg ijesztő...
Hogy fel tudd fogni, milyen mértékű a süketségem, be kell neked vallanom, hogy a színházban egészen előre kell hajolnom a zenekar felé, hogy az énekest halljam, mert ha ezt nem teszem, akkor a magas hangokat nem hallom, sem az énekesét, sem a zenekarét, ha pedig egy kissé távolabb állok, akkor egyáltalán semmit sem hallok. Gyakran előfordul, hogy a halk beszéd tónusát hallom, de a szavakat már nem tudom kivenni. Ha viszont valaki kiabál, az elviselhetetlenül kellemetlen."

Beethoven az elkövetkező 14-15 évben szinte teljesen elveszítette hallását. Mivel még a hétköznapi beszélgetés is teljesen lehetetlenné vált, írásban közölte gondolatait. Ezek a füzetek, melyek száma haláláig elérte a 140-et, a zeneszerző hagyatékának fontos részét képezik.

A mester az "Erzherzog-trió" bemutatóján szerepelt utoljára mint hangszeres zenész, a továbbiakban betegsége minden társas zenélési lehetőségtől megfosztotta. Az ezt követő nyolc évben már csak karmesterként jelent meg nyilvánosan. Ez úgy volt lehetséges, hogy egy közeli barátja (Johann Nepomuk Malzel, a metronóm feltalálója) fejre erősíthető hangtölcsért szerkesztett a mesternek, ami némileg javított hallásán. Féltékeny vetélytársai természetesen nem is hagyták szó nélkül a különös megjelenést.

1822-ben végleg visszavonult és már csak otthonában komponált. Tudjuk róla, hogy munka közben fogai közzé egy dobverőt szorított, aminek másik vége a zongora fedőlapjához ért. Ennek segítségével vált érzékelhetővé a számára nem hallható hangszer, mivel a koponyacsont rezgése képes bizonyos mértékű hallásérzetet biztosítani.

1827 márciusáig, haláláig már csak egyetlen alkalommal lépett fel nagyközönség előtt, a IX. szimfónia ősbemutatóján. A mű premierjét 1824 májusában, a Kartnertortheaterben rendezték meg. Az előadás hatalmas sikert aratott, amiből a már teljesen süket zeneszerző semmit sem vett észre. Beethoven a kottáiba merülve lapozgatott, amikor az egyik énekesnő a hangosan éljenző publikum felé fordította. A megfáradt mester csak ekkor hajolt meg hálás közönsége előtt.

A IX. (d-moll szimfónia, Op. 125) Ludwig van Beethoven utolsó befejezett szimfóniája, amely 1824-ben készült el. Ez a mű az első példa arra, hogy egy nagy zeneszerző egy szimfóniában az énekhangot a hangszerekkel azonos szinten használja.

A szimfónia az európai klasszikus zene egyik legismertebb, és Beethoven legnagyobb, süketsége alatt komponált mesterművei között számon tartott alkotás. Az Európai Unió a negyedik tétel egy részletét (Örömóda, szöveg nélkül) a hivatalos himnuszaként használja.

Beethovenről még azt is tudni, hogy mogorva, emberkerülő figura volt – ez meg is látszik az idősebb kori portréin –, és részben ennek is a süketsége az oka. Ahogy heiligenstadti végrendeletében írja: „Ó ti emberek, kik engem mogorvának, bolondnak vagy embergyűlölőnek néztek, mennyire igazságtalanok vagytok hozzám! Nem ismeritek a látszat rejtett okát. Szívem és kedélyem gyermekkorom óta hajtott gyengédségre, még nagy tettekre is megvolt bennem a hajlam. De gondoljátok meg, hogy hat év óta szörnyű baj lett úrrá rajtam.” És a szörnyű baj miatt volt kénytelen elkülönülni a többiektől, és magányosan élni életét.

Forrás: metropol.hu, vital.hu