Modern világunkban nehezen tudjuk elképzelni, mennyit kellett bajlódniuk halláscsökkenéssel élő elődeinknek azokkal a fura, olykor igen komplikált szerkezetekkel, melyeket hallásuk javítására fejlesztettek ki. Bizony, rengeteg hallásjavító segédeszközt kellett feltalálni addig, míg eljutottunk azokhoz a parányi készülékekhez, melyeket manapság a nagyothallók használhatnak.
A legősibb hallásjavító eszközöknek tekinthetők azok a „fafülek”, melyekről 1588-ban Giovanni Battista Porta olasz tudós tesz említést Magia Naturalis című könyvében. Ezeket a kezdetleges kellékeket fából faragták, mégpedig olyan állatok fülére emlékeztető formában, melyek ismertek voltak kiváló hallásukról.
Mint megannyi probléma megoldásához, a hallást segítő eszközök fejlesztéséhez is az állatokat hívták az emberek segítségül. A fafülek utáni következő lépcsőfokot ugyanis a szarvasmarhák, kecskék üreges tülke jelentette a 13. században. Ez után csaknem ötszáz évet kellett várni arra, hogy ezeket korszerűbb, fémből készült hallótölcsérek váltsák fel, és szélesebb körben is eljussanak az emberekhez. Ezek ugyan a hangokat nem erősítették fel, viszont kiszélesedő részük összegyűjtötte a hangokat, melyeket a tölcsér beszűkülő vége koncentráltabban a fülbe vezetett. Hogy mennyire töltötték be jól a funkciójukat, arról megoszlanak a vélemények, mindenesetre tény,hogy a 19. századig más készüléket nem hívhattak a nagyothallók segítségül.
Az emberek régebben sem szerették felhívni a hiányosságaikra a figyelmet, és mások orrára kötni, hogy rosszul hallanak. Ezért nagy volt az igény olyan készülékekre, melyeket divatos kiegészítőként, vagy éppen észrevétlenül lehetett viselni. Ennek köszönhetően számtalan különös és bizarr hallókészülék látott napvilágot. Ezek jobbára még mindig egyszerű hallótölcsérek, illetve hallócsövek voltak, de igazi műalkotásokká lettek: készítettek hajszínhez illő színűeket, domborműveseket, csipkével és selyemmel díszítetteket. Hölgyeknek készült egy hajráfszerű változat, ahol a fej két oldalán előre meredő tölcsérek gyűjtötték a hangokat.
Aki még diszkrétebben akart javítani a hallásán, választhatta a mindennapi használati tárgyakba épített készülékeket: ilyenek voltak a legyezőbe, a színházi távcsőbe vagy esernyőbe épített változatok. Természetesen az urakról sem feledkeztek meg: számukra speciális sétapálca készült, mely a hölgyek ernyőjéhez hasonló elven működött. A pálca markolata tartalmazta azt az üreget, mely a hangokat gyűjtötte, ehhez pedig egy kis cső kapcsolódott, melyet társalgás közben a fülbe lehetett helyezni. Ehhez persze a fülhöz kellett emelni a botot. Emellett készültek kalapba vagy az alá rejtett hallócsövek is.
A királyi családoknál gyakori volt az öröklött halláscsökkenés. Nagyothalló uralkodók körében nagy népszerűségnek örvendtek az akusztikus trónok, melyek segítségével fenn tudták tartani a tökéletes hallás látszatát. Üreges karfák, két oldalra kiszélesedő fejtámlák és a székbe épített csövek biztosították a hang felvételét, ahonnan egy nagy tölcsér vagy fülbe vezetett cső továbította az összegyűjtött és többszörösen visszavert hangokat.
Az első elektromos hálózatról működő hallókészülékre 1895-ig kellett várni, ekkor fejlesztette ki Miller Reese Hutchison amerikai villamosmérnök. Ez a készülék tulajdonképpen egy verziója volt a korai telefonnak, melyet Alexander Graham Bell talált fel az 1870-es években. Az új, nehéz, és terjedelmes készülék esetében egy szénmikrofon volt az adó, mely egy kis szén vevőn továbbította a hangokat a fülbe egy fülhallgatón keresztül. 1902-re Hutchison finomította a találmányát egy kisebb, hordozható változatra, mely már elemmel működött. Az amerikai sajtó egyenesen csodának nevezte a készüléket, melyet Dániai Alexandra brit királynő viselt először nagy megelégedéssel – bár a szerkezet korántsem volt tökéletes, hiszen csak enyhébb halláscsökkenés esetén volt használható, és az elemeket pár óránként cserélni kellett.
Az 1920-as években jöttek a hatásosabb vákuumcsöves típusok, melyek sokkal jobban felerősítették a hangokat, de kezdetben ezek ugyancsak túl nehezek voltak, az elemeket egy külön dobozban kellett tartani, ráadásul az áruk is igen borsos volt. Később, az elemek méretének csökkenésével a készülékek is kisebbek lettek, és minőségileg annyit javultak, hogy súlyosabb halláskárosodás esetén is nagy segítséget jelentettek.
Bizonyára elcsodálkoznának a mai, modern, aprócska készülékeken az 50-es, 60-es években élő nagyszüleink, dédszüleink, akik még a mellényzsebükben hordták a hallókészüléküket, és amikor már kezdett kimerülni az elem, a régi, jól bevált módszerhez folyamodtak: a tenyerüket tették a fülük mögé, hogy jobban halljanak…
Egészség
Szabadidő
Sport
50+
Kisgyermekek
Tinik
Celebek
Hallásvédelem
Állatvilág
Érdekességek
2014 © Minden, ami hallás Impresszum | Adatvédelem | Állásajánlat
