A múlt őrült gyógymódjai a siketség ellen

• 10.01.2016
• Jáksó Nóra

Különösen sok megpróbáltatás érte a siket embereket a régmúltban. A siketséget fura betegségnek tartották, amire sokan próbáltak ostoba gyógymódokat kitalálni, és alkalmazni. Bántásokban és kirekesztésben bőven volt részük, kezdve az ókortól.

Az ókori görögök nem tanították a siketeket, mert úgy gondolták, hallás nélkül az embereket nem lehet oktatni, mert nem is képesek a tanulásra. Mivel a nyelvüket tökéletesnek tartották, véleményük szerint az, aki nem tudott azon megszólalni, barbár volt, így a siketeket is annak tartották. Maga Arisztotelész is úgy vélekedett róluk, hogy nem tudnak úgy gondolkodni, mint egy halló ember.

A sötét középkorban sokan kinevették a siketeket, és kiközösítették őket a társadalomból, mert úgy gondolták, hogy démonok szállták meg őket. Akkoriban igazán bolond gyógymódokkal próbálták „kikúrálni” az embereket a siketségből. Az egyik ilyen módszer szerint a fülbe botot kellett tenni, és éjjel-nappal ott tartani, míg a hallás vissza nem tér. De a kuruzsló feljegyzések szólnak gyógynövényekről, gyógyszerekről, disznózsírról, medvezsírról, olívaolajról, földigilisztáról, hangyapetéről és szappanos vízről, melyeket különféle keverékben elkészítve kellett a fülbe cseppenteni gyógyír gyanánt. De említik a hipnózist, és a hit erejét is. Egyes családoknak például, akiknek hallássérült gyermekük volt, azt mondták, hogy imádkozzanak néhány napig, s ha azután is siket marad a gyermek, akkor az azért van, mert ők rossz emberek, és Isten így bünteti őket. Voltak olyan „gyógyítók”, akik szerint napi húsz paradicsom elfogyasztásától visszatérhet a hallás, mások azt javasolták, hogy a siket ember ne egyen, s ne igyon semmit három napon át. Bőven akadtak olyan gyógyítók és papok, aki kézrátétellel kívántak gyógyulást adni – s ha hisszük, ha nem, ilyen emberek még a mai napig is léteznek. A szokatlan ellenszerek közé tartozott az a tanács, miszerint fel kell mászni jó magasra, majd hirtelen leugrani, egy másik ötlet szerint pedig a borstól való tüsszentés is egy pillanat alatt újra visszaadhatja a hallást.

A 16. században Geronimo Cardano volt az első orvos, aki felismerte, hogy a siketek is ugyanolyan szellemi képességekkel rendelkeznek, mint ép hallású embertársaik. Fiát, aki nem hallott, szimbólumok segítségével igyekezett tanítani. Már 1550-ben Pedro Ponce de León spanyol bencés szerzetes kidolgozott egyfajta jelnyelvet, mellyel sikeresen tanította a siketeket kommunikálni, olvasni és írni. Százharminc évvel később, 1680-ban George Dalgarno nyelvész és filozófus javasolt egy teljesen új jelnyelvi rendszert a siketnémák számára, melyet a mai napig használnak az Egyesült Államokban.

Hiába jelentett azonban az új jelnyelv nagy előrelépést a siketek számára, még a 18-19. és a 20. században is meghatározó személyiségek próbálták erőltetni a siketek beszédre tanítását, s egyúttal a jelnyelv használatának elvetését.

Közéjük tartozott Alexander Graham Bell, aki a siketséggel kapcsolatos kutatásai során végülis a telefont találta fel. Az amerikai tudós édesanyja is siket volt. Bellnek köszönhető egy olyan fonetikai rendszer kidolgozása, mely a siketek hangzóbeszédre tanításának elsőrendű eszköze. Módszerét pedagógusoknak is átadta, és egész életében úgy tekintett önmagára, mint a siketek tanárára. 1872-ben iskolát is nyitott számukra. Egyik leghíresebb tanítványa Helen Keller volt, aki a világon elsőként szerzett diplomát, mint siket és vak diák. Sajnos, Bell is egyike volt azoknak a befolyásos embereknek, akik úgy gondolták, hogy a siketség egy olyan betegség, melyet fel kell számolni, és erőfeszítések árán is meg kell tanítani a siketeket beszélni. Ezzel egyidejűleg a jelnyelv használatát szigorúan elvetette. Emiatt az iskolákban sok siket gyermekkel rosszul bántak, hátrakötözték a kezüket, hogy ne tudják a jelnyelvet használni, helyette próbáljanak szóban kommunikálni. Nem véletlen, hogy a siket társadalom jó része máig rossz szemmel tekint Bellre.

A 20. században is tartották magukat a fura elképzelések a siketség gyógyítására. Az 1920-as években elevenen élt az a hiedelem, hogy a hirtelen magasságcsökkenés helyreállíthatja az emberek hallását az idegrendszert érő sokk, vagy a légnyomás változása miatt. Ezt a gyors magasságcsökkenést repülőgéppel igyekeztek kivitelezni. Az 1920-as években Amerikában több pilóta is foglalkozott ún. siket-járatok szervezésével. Ilyen volt Charles Lindberg amerikai pilóta, aki 25 évesen elsőként repülte át az Atlanti-óceánt, s ezzel világhírű lett. Állítólag ötven dollár ellenében vitt fel a magasba kis repülőgépével siketeket, majd akrobatikus mutatványokat hajtott végre a levegőben, hogy így próbálja „működésre” bírni a hallószervet. Ezek a túrák a siketségtől nem, de ötven dollártól biztosan megszabadították az embereket. Bár 1925 nyarán, miután sor került Lindbergh első siket-járatára, a leszállás után azt írta édesanyjának, hogy utasai hallása észrevehetően javult. A repülőgépes módszerben olyan sokan hittek, hogy még az 1950-es években is hirdettek ilyen járatokat.

A 21. század olyan felfedezések sorát hozta el, melyek közelebb vihetnek ahhoz, hogy a nem túl távoli jövőben valóban megszülessen a siketség gyógymódja. Őssejtek beinjektálásával, illetve különleges vírusterápia alkalmazásával már értek el sikereket a kutatók a hallás különféle mértékű visszaállításában, de még évek kellenek ahhoz, hogy ezeket a módszereket embereken is kipróbálják. A kutatók mindenesetre nagyon bizakodóak.